Nekem a kenyér mindig a szükséges és elégséges megélhetést jelentette. "Kenyér- adó", "kenyeret keres" és még biztosan akad egy rakás szinoním szó, ami számomra mind ugyanazt jelenti. Éhen nem halsz, mert dolgozol, és mert dolgozol, annak árából ha másra nem is, telik magadnak és a családodnak kenyérre. Az már ebből a szempontból indifferens, zsírt kensz rá, vagy vajas , szalámis szendót csinálsz belőle...
Mezei, filléres viaszkorongok, olcsó , aluminium héjban. Bár odakint vakít az őszvégi nap, idebent, az ablaktábla belső oldalán ezeknek az apróka mécseknek a puha , billegő lángja, fénye versenyre kel vele.
A bérház ahol laktunk , tipikus körgangos épület volt. Négy batár magas emelet, elől a liftes úri lépcsőházzal , hátul a cselédeknek szánt majdhogynem csigalépcsősorral. A lakások is a békebeli 1930-s léptékeket és társadalmi szinteket tükrözték méreteikkel , elrendezésükkel és komforftosságukkal. Az utcai fronton, városligeti panorámával négy-öt szobás , világos , polgári lakások voltak, míg a hátsó traktusban egy , másfél szobás , befelé ablakos lukak szolgáltak lakásul.
Akik 1960 -as években születtek, azok valódi hősök, olyasféle igazi hollywoodi mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg!
Gondolj csak bele, az 1960 -as években születettek, azaz MI, kész csoda, hogy életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt még biztonsági öv se, viszont bizton tudhattuk, hogy a gyerekágyak festékében akadt bőven ólom. A gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor bicajozni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az nem volt semmi.
Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz.
Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki. Egész nap kint voltunk, a szüleink, pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még vezetékes telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk! Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek, és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfű még nem érkezett Európába.
Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak.
Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is rendben volt. Ez így működött, és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe sem.
Étkezési szokásaink Schobert Norbi mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy McDonald's-on edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy hátraszaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk a zsíros kenyérre, a kolbászra, a disznósajtra (ki tudja mit tettek bele), az iskolai menzára (ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis itt vagyunk.
A kakaóban nem volt A, B, C, D és E vitamin, viszont pöttyös dobozban volt, és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még magunknak kevertük, és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt, a WC pereme alatt pedig a baktériumok ezreinek a kolóniái telepedtek meg háborítatlan nyugalomban.
Számítógép egy volt az országban valahol a Tudományos Akadémián, tévéje se volt mindenkinek, nemcsak hétfőn volt adásszünet, hanem pénteken is, nem volt diszkó és mp3 lejátszó, és a kislemezek lejátszásához külön kis korongot kellett a lemezjátszó közepére illeszteni. Viszont voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a focipályán vagy a pingpongasztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellett megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak a szülők autóval (nem volt nekik)... Mégis itt vagyunk.
Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult. Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, más játszótársakat kereshetett magának.
A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már sohasem akarnánk megállni. Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel és nem pereltük be, és nem sírtunk otthon a szülőknek.
Sőt! Ha lehetett, el se mondtuk. Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, a bűntudat, a jóérzés, a felelősség. Ismertük ezeknek a szavaknak a mélységét.
Ezek voltunk mi. Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak.
Ülünk négyesben a teraszon, és terveink szerint pereg az idő. Jó hely, jó társaság, kifogástalan ételek. Hétvége van, sokan is vannak, mégis van hely, van tér, és kettő meg kettő egymást nem ismerő ember megbékél pipa nélkül is, pusztán jól megfogalmazott emberi szavak eszközrendszerével. Két óra , százhúsz számomra értékes perc, és tudom, egy gyűrődéssel kevesebb van életem ráncaibam.
