A kenyér

Nekem  a  kenyér  mindig  a  szükséges  és  elégséges  megélhetést  jelentette. "Kenyér-  adó", "kenyeret  keres"  és  még  biztosan  akad  egy  rakás  szinoním  szó,  ami  számomra  mind  ugyanazt  jelenti. Éhen  nem  halsz, mert  dolgozol, és  mert  dolgozol,  annak  árából  ha  másra  nem is, telik  magadnak  és  a  családodnak  kenyérre. Az  már  ebből  a  szempontból  indifferens,  zsírt  kensz  rá,  vagy  vajas , szalámis  szendót  csinálsz  belőle...

Tovább »

Mécsláng

Mezei,  filléres  viaszkorongok,  olcsó , aluminium  héjban.  Bár  odakint  vakít  az  őszvégi  nap,  idebent, az  ablaktábla  belső  oldalán  ezeknek  az  apróka  mécseknek  a  puha , billegő  lángja,  fénye  versenyre  kel  vele.

Tovább »

Második műszak

A  bérház  ahol  laktunk , tipikus  körgangos  épület  volt.  Négy  batár  magas  emelet, elől  a  liftes  úri  lépcsőházzal ,  hátul  a  cselédeknek  szánt  majdhogynem  csigalépcsősorral.  A  lakások  is  a  békebeli  1930-s  léptékeket  és  társadalmi  szinteket  tükrözték  méreteikkel , elrendezésükkel  és komforftosságukkal. Az  utcai  fronton,  városligeti  panorámával  négy-öt  szobás , világos ,  polgári  lakások  voltak,  míg  a  hátsó  traktusban  egy , másfél  szobás , befelé ablakos  lukak  szolgáltak  lakásul.

Tovább »

Történelem?

 

Akik 1960 -as években  születtek, azok valódi hősök, olyasféle igazi hollywoodi mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg!

 

 

Gondolj csak bele, az 1960 -as években születettek, azaz MI, kész csoda, hogy életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt még biztonsági öv se, viszont bizton tudhattuk, hogy a gyerekágyak festékében akadt bőven ólom. A gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor bicajozni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az nem volt semmi.

Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz.

Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki. Egész nap kint voltunk, a szüleink, pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még vezetékes telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk! Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek, és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfű még nem érkezett Európába.

Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak.

Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is rendben volt. Ez így működött, és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe sem.

Étkezési szokásaink Schobert Norbi mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy McDonald's-on edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy hátraszaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk a zsíros kenyérre, a kolbászra, a disznósajtra (ki tudja mit tettek bele), az iskolai menzára (ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis itt vagyunk.

A kakaóban nem volt A, B, C, D és E vitamin, viszont pöttyös dobozban volt, és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még magunknak kevertük, és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt, a WC pereme alatt pedig a baktériumok ezreinek a kolóniái telepedtek meg háborítatlan nyugalomban.

Számítógép egy volt az országban valahol a Tudományos Akadémián, tévéje se volt mindenkinek, nemcsak hétfőn volt adásszünet, hanem pénteken is, nem volt diszkó és mp3 lejátszó, és a kislemezek lejátszásához külön kis korongot kellett a lemezjátszó közepére illeszteni. Viszont voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a focipályán vagy a pingpongasztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellett megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak a szülők autóval (nem volt nekik)... Mégis itt vagyunk.

Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult. Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, más játszótársakat kereshetett magának.

A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már sohasem akarnánk megállni. Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel és nem pereltük be, és nem sírtunk otthon a szülőknek.

Sőt! Ha lehetett, el se mondtuk. Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, a bűntudat, a jóérzés, a felelősség. Ismertük ezeknek a szavaknak a mélységét.

 

 

 

Ezek voltunk mi. Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak.

 

                                               

Tovább »

Derék öreg harcsa

Ülünk  négyesben  a  teraszon,  és  terveink  szerint  pereg  az  idő. Jó hely, jó  társaság,  kifogástalan  ételek.  Hétvége  van, sokan is  vannak,  mégis  van  hely, van  tér,  és  kettő meg  kettő  egymást  nem  ismerő  ember  megbékél  pipa  nélkül  is, pusztán  jól megfogalmazott  emberi  szavak  eszközrendszerével. Két  óra ,  százhúsz  számomra  értékes  perc,  és  tudom, egy  gyűrődéssel  kevesebb  van  életem  ráncaibam.

Tovább »

Rólam

Archívum

Blogroll

  • Nincsenek kedvenc blogok

Kedvenc szerzők

  • Nincsenek kedvenc szerzők

Blogom címkéi



http://rss.gozszelep.blogter.hu/