Valamikor még tavaly számoltam be itt a blogomban egyik barom szokásomról, amivel évekig rökönyített meg mindenkit a munkahelyemen , jelesül hogy a volt irodám környezetében egy pázsitos terület , ahová vad örömmel, egyfajta levezetésül jártam ki négylevelű lóheréket gyűjtögetni. A tél kivételével minden évszak bőséges termést hozott, és bár a telepgondnokok nagy gondossággal damilozták a birtokot, túlélők mindig akadtak.
Az idei választásokat a Fidesz nyeri. Nem a Sonda - Ypsos, vagy a Tárki vagy bármely más közvéleménykutató tutira fogadható tippjeire repültem rá, hanem az alant majdan megcsodálható neo-primitív olajtanulmányra, a' la hungarian-cult...
Mindenekelőtt magyarázattal tartozom a talányos címért . A fenti pár magyarnak ható szó egyszerre kívánja tükrözni az aranysárga, pincehideg, folyékony kenyér iránti /szomj/ olthatatlan rajongásomat, és a dobozos sörök számomra , mint elpuhult, elkényelmesedett lépcsőmászó panelprolijának komfortérzetét., és magyarázat a kakukk-tojásra a történetben: a borsó, aminek megfejtése póriasan egyszerű: a kocsmaszlengben a Borsodi márkanév mezei, rövidítését kell tisztelni a rébuszban.
Repül az idő. Még emlékszem, amikor arany és egyszem leánygyermekem látván rajtam a szolgáltató által megszüntetett "Me of use one" topic miatt arcomra kiült totálpánikot, megajándékozott egy új játszótérrel, " na ide irhatsz vazze " üzenettel a szemében, és beregelt a blogterre. Lévén az öreg fakezű analfabéka, avatart is rittyentett: és lám megszületett Crazy Frog miniatürizált alakja, amelyet Buzz barátom simán csak "lemikrobizott".
Bennem van a hiba. / Már az elején rögzítem, így igyekszem megkimélni mindenkit, aki olvas, hogy utólag magyarázkodni kelljen az esetleges minősítéséért./ A hiba oka az hogy magyarnak születtem , és megpróbálom még egy ideig globalizáció ide, meg multinacionalitás oda, de magyarként élni az életem, ameddig lehet, ergo ebből az aspektusból szemlélem a "nagy hazai" eseményeket.
Egyszem Oldendzsi barátom jut mostanság sűrűn eszembe. Szegény cimborám egy időre kéz a kézben kötött barátságot háromlábú cimborájával, mert önkényes helyváltoztatása állandósult segédeszköze nélkül bizonytalan. Így aztán bármerre indul, hiányzó vezérlőfunkcióinak kiegészítéséül rákényszerül, remélem ideiglenes kisérőjének kényszerű társaságára...Ha Isten segít és kívánom innen is Neki, kényszerűen begyűjtött műtámaszát vad lendülettel fogja Németh Miklósnyi távolságra elgórálni, és szalad majd még egykoron , mint a nyúúúúl...
Más normális családoknál nem kiséri kultusz, nincs semmi egzotikum, simán része , tartozéka egy ünnepnek. Aztán mikor kiszolgálta a rá mért penzumot, akár díszeivel, akár illatával, vagy akár csak a bekerülési költsége okán gazdaságosságilag, akkor így, vagy úgy de irány a kuka...sorsa bevégeztetett.
Azon kedves barátaim, akiknek a „makettezés” mint elfoglaltság, mint különös, bogaras, valami őrült hobby jelenik meg a vizuális memóriájukban, természetesen most sem kérem sem a megértését, sem a türelmét, támogató együttérzését az alábbi bejegyzéshez. De mert nem egy elmefogyatékos, háborodott magányos kártékonyságáról szól ez a bejegyzés, annak bízvást ajánlom a privát, szükséges, haszontalan hobby kategóriában és remélem megérinti és meg is érti a bejegyzésem személyes vonulatát is…
Kényszerből hallgatom a reggeli ötcsillagos triót, akik kínjukban megpróbálnak erényt kovácsolni véleményalkotásukkal egyéb aktuális téma hiányában a BKV-sztrájkból. Előre bocsájtom , a legszarabb és legutolsóbb zenei teljesítményt is többre értékelem, mint ezeknek a csatornától független, műmájerek reggeli nyihogását, ergo a mai műsor duplán adott a reggeli adrenalinnak.
Volt egy zenekar. Valamikor nagyon a gyerekkoromba kell már visszamászni az emlékképekért, de arra határozottan emlékszem, a szakközépiskolám pincehelységét, "klubtermét" bérelték próbateremként, és a bérleti díjat szombatonként este egy fergeteges bulival, bulikkal szolgálták meg. Mikor volt, ne kérdezd kedves olvasó, szégyen a dátumot is leírni , valamikor 1976 körül...Hőskor, a Mobil klub emlékképei.
Hej de sok szép szám repked mostanság össze-vissza elengedve a levegőbe, pusztán csak minősítésként, esetleg hangulatkeltésül. Kapkodhatjuk a fejünket, meg a levegőt, mert nem vagyunk hozzászokva a fenenagy tényekhez, meg a hirtelen kiszakadó gusztustalanabbnál pofátlanabb értékelésekhez sem. Pedig azért ez utóbbiakból is akad mostanság rendesen.
Böngészem a portálokat, félszázados életkorommal , három évtizednyi speciál szakmunkával, vörös meg jeles diplomákkal a hátam mögött keresem a kulcsot ahhoz a zárhoz, amely optimális esetben még adhat számomra tiz-tizenöt év laufot , hogy majdan elmondhassam, tisztességgel tettem a dolgom.
Megvan az első áldozat és természetes dolog, hogy nem ő lesz az egyetlen. Folyik az erődemonstráció ezerrel, megmutatni úgy igazándiból izomból, hogy az a szarhalom, amit jelenpillanatban még BKV-nek hívnak, mindenáron működni fog. Kollektív szerződés ugye nincs, megállapodásra kész felek nincsenek, pénz semmire nincs, de van végkielégítési botrány - hegy, van egy rakás jól beágyazott szupervezető , és lesz jövő hét keddjén még sztrájk is.
Alapvetően nem vagyok megszállott rendmániás, sőt mondhatni, hogy alapvetően trehány vagyok kedvenc tárgyaim, gyűjteményi darabjaim dzsungelében, de hát egyrészt a sok jó gyűjtő ember, másrészt sok jó gyűjtemény kishelyen elfér. Kénytelen elférni , mert több hely nincs.
Az új esztendőt újra visszanyerte magának Tél tábornok úr / elvtárs ( kinek-kinek izlése, politikai hovatartozása szerint) , hideg, metsző szelet, és szúrós hócsipkéket zúdítva a nyitott ruharésekbe, arcra fagyasztva a pezsgőből még esetleg megmaradt bárgyú vigyort. A tél még csak mutatóban fordult elő, a java még vastagon hátra...
