Kiemelt övezetben lakom. Budapest tüdejében. Abban a szélcsatornában , amely állítólag meghatározója, egyszersmint felelőse Budapest székesfővárosunk levegőminőségének. Ezért bármi épül itt, a helybeli zöldek azonnal megvétózzák. Mert aktívak, odafigyelők, mert környezettudatosak...
Egyszem leányom a minap furcsa igénnyel állt elém: " apu, szeretnék egy új cipőt venni...". Mivel nőről van szó, szemem sem rebbent, pedig akad pár csukája a szekrényben, de amikor a márkáját is megjelölte, már igen furcsa arcot vághattam.
Nem vagyok egy nagy gourmand, de a belemet szeretem. Főzök , ha olyan olyan kedvem van ámmal, ha nem olyan, inkább csak ímmel. Mérsékelten figyelem az árak mozgását is, de bevallom, nem feltétlenül a gazdaságossági megfontolások alapján állítom össze a heti menűt.
Volt egy letűnt korszak, amikor a magántulajdonú személygépjárművek már növekvő darabszámukban sugallották társadalmunk töretlen emelkedését a jólét létráján. Mindegy volt a márka , ha már majd tíz évet várt rája boldog tulajdonosa, csak már legyen...
Én még ültem személyvonaton, amit gőzős húzott a célállomás felé. Tudom nem nagy dolog... De ha hozzáteszem azt is, később utaztam , igaz jóval rövidebb távon, a mozdonyvezetői állásban is, protekcióval, ugye az már valami...
Az intézet a budai oldalon, az őspark ezeréves fái közé rejtve működött. Nem volt hivalkodó megjelenésben, hiszen a több mint száz éves kúria , sárga falait vastagon megette az enyészet, málott a vakolat, az ablaktáblák együtt öregedtek a fákkal, és az őket berámázó rozsdás vasakkal. Valamikor szép lehetett, de az egy más kor volt, az is lehet: más funkció...
Stefan Svensson erős dohányos volt. Már második órája ült a monitorjai előtt, ahol az égadta világon semmi sem változott. Számsorok, teljesítménydiagrammok, a központi rendszer ellenőrző ablakai mind normális értéken álltak.
Gyűjtő, gyűjtögető család vagyunk. Na nem feltétlenül a pénzre, takarékoskodásra gondoltam, hanem apró szuvenyírkákra, emlékekre, ajándéktárgyakra , melyek majdan emlékeztetnek az akkor és ott szerzett, látott élményekre...
Tavaly október körül érkeztek. Hosszú volt a nyárvég, sokáig elvoltak. Aztán , mintegy varázsszóra egyszerre mindannyian eldobták a "vásznat" és nem maradt csak a halott cserép szomorú, lehangoló látványa...
Ma úgy alakult a programunk, hogy kiálltam, akarom mondani kiültem a fiam mellett. Mivel nyilvánvaló összefonódások vannak itt a blogteren, akadt aki ezt a számomra természetesnek tűnő atyai magatartást megkifogásolta, szemem sem rebbent. Ma az életben is próbát tettem...
Még nagyon gyerek voltam. Már akkor létezett, és én már akkor ittam. Nagy hosszú pohár kellett hozzá, meg egy nagy adag szódavíz. Apám kifejezetten utált érte, mert elittam előle a fröccshöz valót, mindig neki kellett újra , meg újra feltölteni a szifont, és ráengedni a répcelaki patrongyár CO2 patronját az ezüstösen kék szinű fémgejzírre...
Valamikor drága Jóanyám amikor fasirt készült a családnak, bekeverte a darált sertéshúst a hozzávalókkal, és mielőtt kihengergette a formás kicsi húsgombócait, lenyalhattam az újbegyén lévő húskészítményt, úgy nyersen. Finom ? - kérdezte, és ha hallotta az elismerő szavakat, elégedett örömmel esett neki a hátralévő panírozási, sütési fázisoknak.
Ezt a bejegyzést mindenkinek ajánlom, aki nem elég öreg ahhoz , hogy emlékezzen, vagy akkoriban nem volt elég érdeklődő, hogy a forma-1 technikai újdonságaival visszamenőleg foglalkozzon. Kicsit visszamegyünk az időben, egy botrány ürügyén...
Talmácsi tegnap Katarban élete első kettőötvenes futamán tizedik helyet szerzett. Ismerve a fanyalgókat, nyekergőget, nyavajgókat, már látom aláhúzva a csak szót, mert ez nem az amit vártak...
1928. április 11. - Kerecsend . Felsír egy kisbaba, negyedikként a családban. A három leánytestvér mellé végre egy fiú. Örültek-e az érkézésének nem tudom.... Erről sosem mesélt.
