Mém én ne lennék házitündér?
Mivel LaAmante, aki meghívott ebbe a játékba, de nem járult hozzá, hogy beidézzem ideillő bejegyzésének néhány passzusát, most az érdeklődők szenvedését saját önvallomásom kacifántos mondataival kell meghosszabbítanom. Szóval akkor "háziasszonyságom" története...
Ketten voltunk fiúk a családban. Bátyám egy erős tizessel idősebb Ratkó-gyümölcs, én ezért valami pánik előtti melléktermékként csöppentem csak közibük. Mindenesetre jóanyámnak tele lett a töke a tökösökkel, engem szinte zsenge gyermekkoromtól fogva lányként kezelt.
A porszívóval, a mosogatóronggyal / hol volt még akkor a vileda csoda szivacs.../ hamar közeli barátságot kötöttem, lelkesen vettem részt az akkor , általam tisztogatási hadműveletnek nevezett hétvégi procedúrákban. A politúrozott bútor ragyogott, a szőnyegrojtok kifésülve vigyázzban álltak. Büszkén fogadtam az elismeréseket...
Az öregem zseniálisan főzött, nem tudom hol tanulta, meg mikor, náluk négy lánytestvér volt annó a családban, kizártnak tartottam, hogy valaha a saprhelt környékére engedték volna. A fellelhető emlékképeim mégis arról szólnak, együtt bóklásztuk be a Garait, aztán a piac után irány a konyha, ő utasított , én konyhalánykodtam, krumplipucolás, zöldséghámozás, meg ilyesmi volt a feladatom, a mészáros munkát/ halfejenvágás, tyúk torokmetszés / meg a szakácskodást magának tartotta meg. De a példa adott volt későbbre...
A befőtt szezon mindig megérintett engem is, évi kétszáz üveg cseresznye, megy, szilva, barack várt ránk , benne rám is... Pucoltam, csumáztam, mostam, üveget áztattam az akkori időszak szépséges metlahis konyhakövezetére szegezett legendás stokimon, hogy utána a cserépkályhától meleg, téli estéken majdan felzabáljam a végeredményt...
Szép idők voltak.... De egyszer csak elmúlt minden. A közös főzés öröme, a befőzések lázas izgalma, aztán először anyám, aztán szép sorban minden...a legvégén a család.
A feleségem megörökölte ezt a rejtett kincset, amit persze én sokáig mélyen, valahol egy titkos zugban letároltam, és mindez akkor robbant újra a felszínre, amikor egyedül maradtam két apró csemetémmel. Az asszony a világvégén dolgozott hajnalban ment, estére érkezett, de a dolognak működni kellett...
Bevásárlás, mosás, főzés, a takarítás...mind-mind rámszakadt...Akkor szoktam rá a konyhai kütyükre, meg a kész, félkész konzervételekre, és ezen kényelmi szokásom a mai napig nem hagyott el, mint ahogy a kütyüimádatom sem...
Csak a konzervválaszték volt lassacskán szűkös, és akkor rájöttem, én tudok főzni is....Nem dicsekvés: az apai emlékek, az örökölt génállomány, a gyermekek éhes és egyben kiváncsiságtól ragyógó huncut szemei mind...mind motiváltak...
Mára visszavonultan élek. Az asszony már munkahelyet váltott, és majdnem rendszeresen itthon van, a lányom higéniás pedantériája kitépte kezeim közül a tisztítószereket, vasalót, a porszívó csövét, miközben fiam beszállt a konyhamester mindörökre hálás szerepkörébe... Az elvégzett munka dúsan termi gyümölcseit.!
A munkamegosztás mára nekem az évezetet jelenti, mert a tisztaruhák illatát, a mára nem létező szőnyegrojtjaim vigyázzban állását elintézi a lányom, a napi robotjellegű favágó-"gyorsan együnk valamit" örömtelen főzést pedig a feleségem intézi...Az örömfőzésből fiam néha juttat nekem is részt, de már mellette is csupán konyhalány lehetek...
Nekem csupán az élvezet marad, meg a fehérnek szánt zoknik egyedi , "apus" technikája.. Ahhoz ragaszkodom, mert gondolkodni néha kell...
Természetes dolognak tartom, hogy megkérdezzem mi erről a véleménye Dr. Daredewilkének, és BlogHunternek a szakácskirálynak!!! Várom építő blogjaikat!
- 2009-06-12 16:27:12
- Tagore
- (hozzászólások: 48) Hozzászólás RSS
Csak megküzdöttél vele, na megyek, és elolvasom. Bocs, hogy levédettem a bekezdéseimet.:)))))